12.

Eltelt így néhány nap.
Reggelente napsütésre ébredt, teafőzés közben a szellő és a függöny susmorgását hallgatta, majd délutánonként, mikor a nap a megfelelő szögben sütött újabb és újabb köröket rótt a ház körül. Rendbejött a kis zöldségeskert a ház mögött,
a tisztás szélén ágaskodó, faragott madáritatók, mind a 15 darab,
az ereszcsatorna cirkalmas festése,
a kis kőhalmok, amik alatt a különleges varázsfüveket tartotta,
a farakás a ház sarkában és még megannyi dolog.
Csendben dolgozott, csak a szél szavára és a madarak hangjára figyelt.

Ígyhát egyszer elkövetkezett, az a reggel, mikor bögréjével a ház előtti padra telepedve körülnézett és tudta, hogy nincs aznapra tennivaló.
De nem esett kétségbe.
Több dolog miatt sem, az egyik ok, az volt, hogy igen nagyon szeretett csak úgy üldögélni, szerette, csak úgy nézni, ahogy a ferdén besurranó napsugarak végül teljesen a földhöz simulnak egészen, míg teljesen bele nem olvadnak.
A másik ok, pedig az volt, hogy tudta, hogy ez csak egy pillanatnyi rend most, hogy talán holnap majd jön egy erősebb szél, vagy egy zápor, amitől megváltozik majd megint kicsit minden.
Nem volt más teendője, csak elmerülni a pillanatban és elmosolyodni.
Így is tett.
Addig mosolygott így, míg a napsugarak szépen lassan a földhöz simultak egészen, míg teljesen bele nem olvadtak, az erdő pedig felsóhajtott. Ő felállt a padról, nagyot nyújtózkodott, bement a házba és aludni tért.

Másnap reggel napsütésre ébredt, és a várakozás kicsi szikráját érezte a szívében.
Hallgatózott, a függöny és a szellő beszélgettek, de nem volt semmi új, amit megtudhatott volna. Felkelt és teát főzött és a háza elé telepedett.
Szeme fürkészve járta körbe a tisztást és az erdő szélét. Nem volt változás.
Délutánig ült ott és figyelt. Nem mozdult semmi.
Hallotta, hogy állatok járják a szokott ösvényeket, ahogy a madarak beszélnek a távolban, de ez csak az erdő volt és az ő szokásos rendje.
Nem változott a szél iránya vagy a levegő illata. Nem történt semmi.

Este felállt a padról, bement a házba, gyertyát gyújtott és elpakolt a konyhában. Kicsit még kotorászott a nagy komód fiókjaiban, üvegcséket tartott a fény felé, felrázogatta a bennük lévő folyadékokat, beletúrt a szárított növények zsákjába.
Ahogy így pakolászott egy kis fadoboz került a kezébe. Tudta mi van benne. Elmosolyodott.
Kinyitotta és 40 darab szentjánosbogár repült ki a gyertyafénybe.
Kicsit repkedtek a feje körül, lökdösték egymást, a gyertyáról lopott lángot adták tovább és gyújtották meg kis lámpáikat. Nevetgéltek, és hangoltak, olyanok voltak mint egy kis világító zenekar.
Zenész szentjánosbogarak.
Aztán hirtelen csend lett egy pillanatra és a következő pillanatban édes, lágy, zümmögő kórus hangja töltötte be a szobát.
A boszorkány felnevetett, bebújt az ágyába, egy fújással eloltotta a gyertyát és mosolyogva figyelte és hallgatta őket, míg el nem nyomta az álom.

Másnap reggel a várakozás nagyot nyújtózott a szívében. Fülelt.
A szél még mindig ugyanazt susmorogta, a függöny kissé unottan lengett.
Teájával a kinti padra ült és figyelni kezdett újra. Nem volt változás.

Hetek teltek el így.
Reggelente a napról-napra növekvő várakozás nyújtózkodott egy nagyot, esténként a szentjánosbogarak adtak koncertet.
A délutánok néha a padon találták, ahogy a napsugarakat figyelte,
néha a farönkön üldögélve, ahogy színes ábrákat rajzolt a homokba egy gallyal.
A nappalok nem mozdultak.
Néha emberek hangját hozta a szél az erdőből, néha meg is találták a kis házat,
néha beszélgetett velük, néha csak a kopogásukat hallgatta az ajtón, míg ő odabent a széken hintázott.

Nyugodt volt. Várt.