13.

Várt. Egészen addig a reggelig várt, míg Ő és a várakozás egyek nem voltak.
Kinyújtózkodott, a várakozás is kinyújtózkodott, egészen az ujjai hegyéig ért.
Megdörzsölte a szemét, a várakozás is megdörzsölte a szemét.
Lépett egyet és a várakozás megtette élete első lépését.

Feszült csend volt.
Kilépett a ház elé és nekiütközött a levegőnek.
Nem mozdult semmi.
Nem zizegtek a fákon a levelek, nem énekeltek a madarak.
Egy kósza szellő, annyi sem mozdult.
Tudta, hogy végre elérkezett az idő.

A tűzrakó helyhez ment, és a közepébe lépett.
Megfeszült a teste.
Egyenesen állt, szemét az ég felé fordította, nyitott tenyérrel lassan felemelte a kezeit.
Semmi nem mozdult.
Leeresztette és kifújta a levegőt, a várakozás kirepült az orrlyukain keresztül.
Mintha hónapok óta nem lélegzett volna.
Koncentrált.
Felemelte újra a kezeit.
A fákon a levelek zizegni kezdtek, alig hallhatóan, de mégis megmoccantak.
Lassan körbefordult, a szél felerősödött.
Felnevetetett.
Kilépett a körből visszament a házába és elkészítette a reggeli teáját. A függöny csapkodott ebben a reggeli szélben, gondosan bezárta az ablakot.
Aztán ismét kilépett az ajtón.
Állt ott, kicsit félre fordította a fejét, ujjai a bögre oldalára simultak, és figyelt. Figyelte a frissen támadt szél hangját az erdőben. Talán egy órát álhatott ott, mosoly volt az arcán, a tea pedig kihűlt a bögrében.
Bögréjét a padra rakta. Kilépett az eresz alól és megállt a tűzrakó hely pereménél.

Kitárta a karjait, a szél belecsimpaszkodott a hajába és a ruháját cibálta.
Tapsolt egyet. A szél felbődült.
Tapsolt még egyet. A szél lehasalt.
Táncba kezdett.
A saját tűzköre körül, saját magának.
A szél követte az ütemet.
Köröket rótt a tűzrakó hely körül.
Egyiket a másik után.
Egészen, míg egyszercsak már nem érte a lába a földet, mint egy lépcsőn úgy lépkedett felfelé a megkeményedett levegőn egy szűkülő spirálban a kör közepére.
Tapsolt egyet. Megdördült az ég.
Felhők gyülekeztek a tisztás pereme körül, eső készülődött.
Felnevetett. Megdördült az ég.
Felemelte a karjait, a felhők összesűrűsödtek.
Lassan forogni kezdett a saját tengelye körül.
Teste belefeszült a pillanatba.
Lehunyt szemhéjai mögött egy lány pakolt ládákat magas, fehér falak között, hogy egy ajtóhoz érjen.
Kinyitotta a szemét.

Az eső zuhogni kezdett.

A földre huppant, a térde és a tenyere érte először a hamut, ami egy pillanatra lapos felhőként felsóhajtott, A következő pillanatban már jöttek az esőcseppek, hogy súlyukkal a földhöz szorítsák a porszemeket.
Hangok záporoztak, és színek,
Beszéd, hétköznapi zajok és zene hangjai.
Képek, emlékek és emberek színei.
És mindent betöltött az eső illata.
Felemelte a tenyerét a földről.
Csupa festék volt.
Éppúgy, mint kislánykorában a vissza nem zárt filctollaktól,
amik szanaszét hevertek az asztalon.

Beszaladt a házba és a nagy rézüsttel tért vissza.
Ujja egyetlen mozdulatáról tűz pattant a körben, az üst alján kopogtak az esőcseppek.
Az üstöt a tűzre rakta és csak bámulta az esőrajzolta ezernyi képet.
Lassan a színes folyadék forrni kezdett.

Napokig esett így az eső.
A boszorkány reggelente az eső kopogására ébred
és esténként az eső kopogására aludt el.
A szíve napközben rettenetes erővel kalapált,
a keze a hosszúnyelű fakanállal a folyadékot kevergette.

Magasra szállt a füst a tisztásról.
Furcsa füst volt ez.
Ezerszínűre színezte az eget.