10.

Két hétig ült a bűvös körben szinte mozdulatlanul a lelke.

Mindennap új híreket hozott a szél,
mindennap új ábrákat rajzolt a nap a falakra.
A második hét végén látogatója érkezett.

A város egyik manója látogatta meg.
Szívesen látta, de nem várt tőle híreket, aznap este mégis meglepetés érte.
A manó a késő esti órákban kopogtatott és hajnalig maradt, hosszan beszélt.
Hosszan beszélt azokról a nyomokról, amit a boszorkány lába hagyott a városi köveken.
Hosszan és kegyetlenül őszintén.

Beszélt barátságokról, olyanokról, amik fontosak voltak és eltűntek, olyanokról, amik nem tűntek annyira fontosnak, de mégis azokká váltak és beszélt olyanokról, amik úgy tűnik eltűntek, de az illatuk még mindig érződik a városban.
Beszélt munkáról és mesterségről.
Beszélt az ego-ról és a valódi elfogadásról.
Beszélt az uralkodásról, a birtoklásról a szeretetről és a szerelemről.
Beszélt a boszorkány félelmeiről és páncéljáról.

Tükör volt nála és nem engedte, hogy a boszorkány elfordítsa a szemét, megmutatta neki városi valóját, mindent, mindent, amire Ő emlékezett. A boszorkánynak kissé kényelmetlen volt ugyan, de mégsem fájt a tükörbe nézni. Tudta mit láthat ott, a furcsa csak az volt, hogy a tükröt most valaki más tartja.
A manó végül egy kulcsot adott ajándékba, amire egy tanács volt vésve.

Ne vedd fel a páncélt újra boszorka, mondta, legyél páncél nélkül itt a városban. Csak úgy boldogulhatsz, kezdj el újra szeretni, és ne rejtsd el magad.
Semmit nem veszíthetsz csak a súlyos páncélodat.

9.

Keresetett és kutatott, mélyre ásott.
A hiány helyeit kereste, de a helyek hiányára lelt magában.

Egy hónapja volt, hogy újra megismerje a város falain belül lévő törvényeket, és arra hogy a széllel és az erdő emlékével segítve újraírja a sajátjait.

Ahogy ott üldögélt egyszercsak emlékezni kezdett.
Emlékezni végre arra, hogy réges-régen mi történt vele.

Páncélban hagyta el ő is a várost egyszer, hogy egy másik erdőhöz lovagoljon, ahol volt valaki, aki bár megoldotta kicsit a páncél kötéseit, de levenni nem segített, és ő gyenge volt akkor nagyon, hogy leemelje magáról a vértet.
Ígyhát a város és az erdők között ingázva, mindennek nekiütközve, aminek csak tudott, szépen leverte magáról a páncélzatot. Sebeket szakítva fel és sebeket okozva magán és másokon. Inakat tépve, törve és zúzva, de új izmokat fejlesztve hosszú küzdelemmel tette ezt, hosszú ideig.
Mikor végül lekerült róla a páncél, úgy érezte beteg lett és gyenge.
De a nap mindennap felkelt és mindennap besütött az ablakán és Ő lassan talpra állt megint.
Míg végül elment abba az erdőbe megnyugvást találni.

És most visszatért oda, ahonnan elment, és a tegnapi naptól sajognak a régi sebei, de már nem nyitottak, már nem véreznek többé.
Gyógyultak.
De érzékenyek az időjárásra a városban, ahol kissé talán most megint lehűlni látszik a levegő.
És ez fáj.

Tudta, hogy már nincs kedve és ereje ismét állni egy viharban, hogy nem harcos ő már, hanem erdei boszorkány, de nagyon szereti ezt a várost és hiányzik neki.
Tudta, hogy új megnyugvást kell találnia, de merre van?
És van-e hozzá ereje és mersze hogy, boszorkányként éljen ebben a városban?

A boszorkány szíve azt súgta, hogy itt a helye.
De keze önkéntelenül megtalálta a batyuja mélyére rejtett öreg páncéldarabokat és lassan összeszerelni kezdte.

8.

Aztán az egyik nap összetalálkozott a lovaggal.

Egy kedves városi csehóban ültek le, a lovag városi ruhában volt, és mosoly volt az arcán. Hasonló mosolya, amit már a tűznél látott a lány, de itt a városban melegfényű lámpák rajzolták a vonásokat.
Szép este volt, nagyon-nagyon szép este.
Nem volt kétség, hogy a lovagon még mindig páncéling van a szép zakó alatt, de a boszorkányon is ruha volt már, szép szabású, gyönyörűséges ruha.

És végre megint beszélgetni kezdtek.
Csak beszéltek és beszéltek hosszú-hosszú órákon keresztül.
És aztán elköszöntek egymástól újra, és tovább folyt az este.

A lány aznap este sétát tett a városnak azon a részén, ahol régen a boldogságot kereste.

És ráébredt, hogy minden megváltozott, hogy már nincs ott senki, aki régen, hogy senkit nem ismer már és hogy nem is akar senkit sem megismerni onnan újra.
Másnap reggel fájdalommal ébredt és könnyek szöktek a szeméből.
Nem értette.

Bűvös kört rajzolt hát a nappalijában, a közepébe gyűlt és gondolkozni kezdett.
Tudta, hogy nem a lovag miatt szomorú, de valahogy mégis közrejátszik a történetben.

Valami más emésztette.

7.

Néhány napra visszavonult az erdőbe, mint ahogy ez tervezett is volt.

Járt-kelt és nevetett végre megint. Új ruhákat vett fel, hogy kissé eltakarja magát, de nem burkolózott be, úgy, mint a régi gönceibe.
Itt kilógott a válla ott a lábszára, de szép volt így is, sokkal szebb.

Majd elérkezett a nap, hogy a boszorkány visszatérjen a városba egy hónapra.
Az erdő szellemei elkísérték, néhányan az erdő állatai közül is segítették neki az utat. Még bejöttek egy pillanatra, még ott voltak, majd búcsút intettek és visszatértek az erdőbe. A boszorkány egyedül maradt.

De a városban már várták, sokaknak hiányzott.
Először csak az utcákat járta, az ismerős házakat kereste, tudta, hogy hová szeretne bekopogni. Már jó előre megvolt a terve, de csak rótta az utakat és azon gondolkozott, mi hiányzik. Nem jött rá rögtön.

Közben ajtók nyíltak és karok lendültek üdvözlésre. Szeretettel fogadták az emberek, de nem gyújtottak örömtüzeket, mint régen. De nem ez hiányzott, ettől csak végtelen nyugalom lett a szívében, és örült, hogy végre minden működik, működik anélkül is, hogy táncolnia kellene a tüzeknél.
És ez jó volt, nagyon jó.

És bekopogott ajtókon és látogatást tett, figyelt és örült.
De mikor estefelé kezdetett járni az idő, és az emberek elvonultak házaikba, ő az utcákat járta egyedül, végigsimított a házak oldalán és keresett valami.

Maga sem tudta, hogy mit.

6.

És elérkezett a lovagi torna hétvégje.

A boszorkány kis batyuba rakta azt a néhány holmit, ami megmaradt, és teljesen védtelenül, kilépett az erdőből.
A lovag az erdő szélén várta.
Teljes vértezetben, kesztyűben és sisakban állt ott, de a sisakrostély fel volt hajtva, így hát megtörténhetett az, ami már régen nem, a boszorkány újra a lovag szemébe nézhetett és nagyon sok mindent látott ott.
Mélységeket és magasságokat, zöldelő réteket és hófödte hegycsúcsokat, reményt és reménytelenséget, hosszú bejárt utakat és sziklatorlaszokat, küzdést és félelmet, erőt és gyengeséget.

A boszorkány védtelenül állt az erdőszélen, vele szemben a lovag páncélban.
Nem mentek el a lovagi tornára, csak álltak ott.
Lehajtott fejjel csak álltak és vártak.
Aztán halkan csordogálni kezdetek újra a szavak.
Én még nem tudom levenni ezt a páncélt, mondta a lovag.
A boszorkány, megértette és elfogadta a helyzetet, viszont az erdőn kívül, fedetlen teste kicsit megborzongott és tudatára ébredt, mennyire meztelen, hogy nem mehet így a városba.
És tudta azt is, hogy így ennyire fedetlenül és védelem nélkül még csak közelébe sem mehet a lovagnak, mert a kemény páncél felsebzi majd a bőrét, úgy ahogy a lovag páncélos léptei felsebezték az erdő földjét.
De látta a lovagot kesztyűtől és sisaktól szabadulva, látta sétálni az erdőben, látta nyugalomban néhány pillanatra és látta a lovag szemében lelkének elrejtett tükrét.

De tudta, hogy nem segíthet levenni a páncélt.

5.

A lovag ettől a naptól kezdve nem ment többé az erdőbe.

A boszorkány pedig őrlődni kezdett.
Körbe-körbe járt a tűz maradványai körül,
nem volt sem éjjele sem nappala, nem evett és nem ivott többé.

A maradványokat kutatta, a lovag lábnyomaiban nőtt növényeket vizsgálta,
az illatokat, amiket a szél tartott az erdőben,
az eget és az időjárást, a napot és a holdat.
Az erdő állatai odakuporodtak a lábához és melegítették a hidegben elgémberedő végtagjait, de mosolyt nem csalhattak többé az arcára. Az erdő szellemei simogatták a lelkét, de nem űzhették el a fájdalmat.
Napok teltek el így, néma csönd volt az erdőben.

De a nap mindennap felkelt és mindennap besütött a házba, cselekedni kellett és közben közeledett a lovagi torna hétvégéje is.
A boszorkány tudta, hogy el kell mennie a várba, több dolog miatt is. Egyrészt mert az őt emésztő tűz csillapítására elhasználta az összes tartalékot, nem volt már varázsfőzethez anyag. Másrészt tudta, hogy a lovag ott lesz, és látnia kellett.
Tudta, hogy a lovag ígéretet tett és az ígéretét nem szegi meg.

A boszorkány eddigre, az erdőt járva lassan rájött arra, hogy erejét mire is kapta, és többé nem szállhat szembe saját magával, akkor sem, ha belehal. Úgy döntött, hogy abba hal bele, hogy létezik, ha már bele kell valamibe halnia.

És bűvös kört rajzolt a tűz maradványai köré, és odagyűjtött mindent, ami maradt.
Az erdő eredeti növényzetét és a lovag és saját lábnyomában keletkezett új dolgokat.
Tüzet rakott újra, de ez most másféle tűz volt.
Hagyta, hogy a zsákjából a földre szórt maradványok elrendezése történeteket meséljen, minden nap egy hétig. A fagyos hidegben minden nap ruhájának egy-egy darabját áldozta a tűznek, hogy tisztán láthasson, a fellobbanó lángok átmelegítették a szívét és nem fázott többé.
Minden mesét elküldött a lovagnak, mert látnia kellett őket.

Nem kérdezett és nem várt választ.

4.

És másnap a boszorkány összeszedte az erejét és várt.

Várt és várt, de a lovag nem érkezett meg. Üzenetet küldött, hogy majd jön. És a lány csak várt és várt a tűznél és bűvös kövektől csak annyi választ kapott a a kérdésére, hogy ez egy hosszú este lesz.

Aztán nem bírta már tovább és kérdezett megint, de nem jött válasz.
És furcsa fények voltak aznap este és a félelem elhomályosította a látását, és megijedt.
Megijedt, hogy valami történt a várban, hogy a lovagnak baja esett, hiszen eddig mindig jött mikor megígérte, akkor is jött, mikor nem volt öröm a szívében.
Attól félt, hogy a lovag talán nem is él már, hogy valóban nem él, hogy fizikailag szűnt meg létezni.

Ígyhát varázslathoz folyamodott.
Bár tudta, hogy erejét nem használhatja ilyenre,
hogy ez nem jó és visszaüt majd, de nem tehetett semmi mást.

Madársereget küldött, hogy keressék meg a lovagot.
Tudta, hogy ezek a madarak kivételes pánikot kelthetnek,
de nem érdekelte, azt akarta tudni, hogy a lovag él-e még.
De egy madár sem érkezett vissza, egyenként érezte halálukat.

Hosszú órák múlva egyszercsak felszikráztak a kövek újra, a lovag üzenete volt az. Arról, hogy hosszú megbeszélés volt a királlyal és csak most ért véget.
És a boszorkány földre rogyott és örült, örült, hogy a lovag él és átkozta magát, hogy nem volt eléggé türelmes. A lovag azt is elmondta, hogy nem látta a madársereget, hogy nem vette észre, hogy keresi őt az erdő boszorkánya.

De a boszorkány tudta, hogy a lovagot otthonában az a két kis erdei követ is várja, akiket még a madarak után küldött. És tudta azt is, hogy ők sem fognak visszaérkezni már hozzá, soha többé.

Tudta, hogy már az első madár felröppenésével megszegte az erdő törvényeit,
de akkor még bízott benne, hogy megbocsátásra találhat.

Nem így történt.

3.

Aztán , ahogy napról-napra közeledett a lovagi torna hétvégéje,
valahogy mégis elkezdtek megváltozni a dolgok.

A lovag még mindig jött, minden este, de csak átrohant az erdőn.
Ott volt a tűznél, de lassan mégis távolodott.
A kedves erdei boszorkány egyre szomorúbb lett, már nem teremtek többé virágok a lába nyomában , hűvösebbre fordult az idő és nedves, nehéz föld illat gomolygott a fák között.
Lassan azzal kezdett foglalkozni, hogy a lovag látogatásai alkalmával letaposott növényeket ápolta, hogy néhány megijesztett kis állatot szelidített újra.
És tudta, hogy a lovag nem látja ezt, hogy nem veszi észre, hogy rombolást végez az erdőben.
Nem haragudott rá, aki páncélban van és sötétedéskor járja az erdőt, nem láthatja.

Nem mondta neki, hogy ne jöjjön újra, mert azt akarta, hogy újra jöjjön, és hogy a tűz melegítse a lelküket. Táncot lejtett inkább esténként és finomabb vacsorát főzött, és nem beszélt az erdő szellemeivel egy darabig, mert tudta, hogy mennyire féltik őt és az erdő békéjét.
De ő nem akart többé félni.

De a vidámság burkán átütött a szomorúság,
varázsolni csak élettel teli szívből lehet, és csak olyannak, aki nyitva van a varázslatra.
De a lovag lehajtott fejjel ült a tűznél, és bár evett, ivott és érezhetően megnyugvás volt számára az ott eltöltött idő, mégsem volt már olyan meleg a bűvös körben.
A boszorkány próbálta ezt elmondani a lovagnak, de valahogy nem voltak szavak, és nem nézhetett a lovag szemébe, oly távol volt, és mivel nem nézhetett a lovag szemébe hát csak érezte a lassú bezáródást, és a szavaknak nem voltak helyei.
Az egyik este mikor a lovag megérkezett a lány nem táncolt, csak ült és nem beszélt.
Kis idő múlva felállt és azt mondta, hogy neki most mennie kell, hogy az egyik kis állat az erdőben ápolásra szorul, most nem ér rá.
De nem ment messzire, csak kilépett a fénykörből és kunyhója ajtajából figyelte a lovagot.
Aki nem emelte fel a fejét és nem kezdte el őt keresni, nem tett semmit, csak ült ott, mozdíthatatlanul, mint egy nehéz, nagyon nehéz és hideg kődarab.

És a boszorkány szívébe belehasított valami,
belehasított egy rég nem látott félelem és fájdalom,
és átjárta az egész testét és félni kezdett.

A lovag távozáskor üzenetet hagyott egy kő alatt,
hogy holnap itt lesz megint és beszélnek majd.
A boszorkány szívébe kis remény lángocskák költöztek.

2.

Attól a naptól kezdve a lovag mindennap meglátogatta az erdő boszorkányát.

Üldögéltek a tűznél, erdei levest vacsoráztak, vagy éppen teát ittak és beszélgettek.
Mindennap elbúcsúztak egymástól, és mindennap újra találkoztak.

Ez időtájt az erdő kivirágzott, az erdei állatok és szellemek örültek a lány örömének,
ők még sosem látták azokat a virágokat, amik ebben az időben a lány lába nyomán nyíltak az erdőben.
Jó illat volt napközben, esténként pedig égett a tűz.

Szó szót követett, és kiderült, hogy a lánynak hamarosan a városba kell mennie, mert vannak olyan főzetek, amikhez az alapanyagot csak ott lehet beszerezni.
Úgy tűnt a lovag örül, hogy végre a lány is ellátogat oda, ahol ő lakik.

A lány, félt a várostól.
De ezt soha nem mondta meg a lovagnak,
nem akarta ezzel terhelni, nem akarta elrontani az idillt a tűz körül, és nem akarta, a lovagot páncélban és sisakban és kesztyűben látni.
De tudta, hogy nehéz dolga lesz ott, ahol ő is élt valamikor.

De bízott sok mindenben,
abban, hogy a város megváltozott azóta kissé,
hogy ő is más lett azóta, és abban, hogy bár a lovagnak ott bokros teendői vannak, de segítségére lesz, hisz oly sok mindenről beszéltek már.
Aztán arról is szó került, ahogy közeledett az idő, hogy a tervezett látogatás előtti hét végén lovagi torna lesz,
és a lovag szeretettel látja ott a lányt és jó lesz és móka és kacagás.

1.

Egyszer egy lovag kilovagolt a várból, ahol addig élt.

A vártól messze-messze, de még épp a horizonton volt egy erdő, a vár és az erdő között hatalmas füves szikár síkság terült el.
A lovag az erdő felé vette az irányt, mert fákra vágyott és fűre és lombkoronán átsejlő napsütésre.
Az erdőhöz érkezve kikötötte a lovát az első fához és bentebb sétált.
Csodálatos erdő volt ez, de ő erről mit sem sejtett.
Csak azt tudta, hogy végre fák között volt és illatos szellő zizegtette a lombokat és magasan a lombok fölött kisejlett az ég kékje.
A lovag lassan levette fejéről a sisakot, hogy beleszippanthasson a levegőbe, majd levette a kesztyűjét is, hogy megsimíthassa a fák kérges törzsét.
És sok idő óta először megnyugvás sejlett a szívébe.
Ahogy az erdőben sétált egyre bentebb, egyszercsak megpillantott egy alakot messze a fák között, egy lány volt az.
Nem is látta őt valójában, csak a ruhája libbenése volt az.
Utána ment és megszólította. A lány épp gombákat vizsgált egy fatörzsön, élelmet gyűjtött a vacsorához.
A lány felemelte a fejét és egymásra néztek.

A lovag tudta,
hogy ez a lány ennek az erdőrésznek a boszorkánya, de nem firtatta a dolgot.
A lány pedig látta,
hogy bár a lovag teljes, nehéz páncélzatban járja az erdőt, de sisak és kesztyű nincs rajta, hát nem csatára készül, hanem pihenésre vágyik, de ő sem kérdezett semmit.

Beszélgetni kezdtek, kicsit együtt sétáltak, közben lassan beesteledett,
búcsút intettek hát egymásnak,
a lovag visszament a lovához,
a lány pedig mélyen az erdőben lévő kunyhójához sétált.

A lovag ezek után néhány napig, nem jelentkezett, de az erdei boszorkány békéjét ez cseppet sem zavarta, arra gondolt, hogy ez egy jó jel volt, hogy vannak még lovagok, akik élvezni szeretnék az erdő szépségét, és nem várta vissza.

Aztán egyik nap a lovag újra ellovagolt az erdőbe, talán nem hagyta nyugodni az erdei lány gondolata, talán csak nyugalomra vágyott, ki tudja. De meg sem állt, míg meg nem találta újra a lányt, aki mosolyogva fogadta.
És sétát tettek és beszélgettek.
Lassan beesteledett, de a lovag nem akart még menni,
ígyhát a lány az erdei kunyhójánál, a ház előtt a bűvös körben,
tüzet rakott és üldögéltek ott,
a tűz fénye megvilágította az arcukat és folyt a szó.

Éjfél körül a lovag végül haza indult újra, búcsút intettek megint,
a lány még visszanézett kunyhója ajtajából és aludni tért.