14.

Mikor a nap egy reggel újra kibújt a felhők mögül, a boszorkány már tudta mi a teendő.
Felkelt, nyújtózott egy nagyot, kilépett a házból és az üsthöz ment.
Vidáman fortyogott, kavargott benne a színes folyadék.
Otromba sütőkesztyűt húzott, leemelte az üstöt a tűzről és a földre rakta.
Bugyborékolt a színes massza.
Mosolygott.
Lehúzta a kesztyűt, tenyerét a szoknyájába törölte, és visszament a házba.

Tüzet gyújtott a kályhában, leakasztotta a sárgaréz teáskannát a kampóról, vizet töltött bele és feltette forrni, gondosan szemügyre vette a kis dobozokat a polcon, kiválasztott egyet, számára a legszebbet, kinyitotta és mélyen beszippantotta az illatot. A nagy piros pöttyös bögre peremére a ráhelyezte a kis kopott fémszűrőt-pont passzolt-kis ezüstkanállal teafüvet rakott bele a dobozból, majd a kannából vékony sugárban átöblítette rajta a forró vizet.

Bögréjével a szobába ment, és szeme körbejárt a tárgyakon.
Leltárt készített.
Belekortyolt a teába, a bögrét a komód tetejére rakta, lehajolt kihúzta a zsákját az ágy alól és pakolni kezdett.

Amikor a nap úgy délután hat óra tájt járhatott és ferdén és aranyló narancssárgán világított be az ablakon, kiment a tűzhöz és ujjával megérintette a folyadékot.
Szirupsűrűségű volt, és kellemesen meleg.
Két ujját összedörzsölte és nézte, ahogy a színek összekenik az ujjbegyeket, csettintett egyet és egy üveggolyó ült a tenyerében.
A zsebébe rakta és a házba ment.
Az asztalról felvette a kis vastagfalú üvegfiolát, amit még napközben készített oda, a fiókból elővette a vékonyabb fejű merőkanalat, visszament az üsthöz és a folyadékot apránként az üvegcsébe merte.

Mikorra ezzel végzett beesteledett.
Bement a házba, gyertyát gyújtott, vizet melegített és alaposan kezet és lábat mosott. Szappanillat és meleg párás levegő lengte be a szobát, mikor a paplan alá bújt.
Félkönyökre támaszkodott még egy pillanatra, elfújta a gyertyát és elaludt.

Másnap reggel korán ébred, még csak éppen hajnalodott. Kibújt az ágyból és felöltözött.
A szoba ajtajából még visszafordult egy pillanatra, szeme körbejárt a falakon.
A konyhában az asztalra tette a zsákját, még egy pillanatra leült a székre, kicsit hátradőlt rajta, lábát felrakta az asztalra és hintázott.
Néhány perc múlva visszabillent.
Megfogta a zsákot, az asztalon lévő kis fiolát a színes folyadékkal a zsebébe süllyesztette,
Kinyitotta az ajtót, a szél beleborzolt a hajába.
Kilépett.
Visszafordult, bezárta maga mögött a nagy tölgyfaajtót, a kulcsot a nyakába akasztotta, és gondosan a ruhája alá csúsztatta.

A hátára vette a zsákot és útnak indult.

…
Hogy hova ment és ott mi történt vele, arról majd máskor mesélek.

13.

Várt. Egészen addig a reggelig várt, míg Ő és a várakozás egyek nem voltak.
Kinyújtózkodott, a várakozás is kinyújtózkodott, egészen az ujjai hegyéig ért.
Megdörzsölte a szemét, a várakozás is megdörzsölte a szemét.
Lépett egyet és a várakozás megtette élete első lépését.

Feszült csend volt.
Kilépett a ház elé és nekiütközött a levegőnek.
Nem mozdult semmi.
Nem zizegtek a fákon a levelek, nem énekeltek a madarak.
Egy kósza szellő, annyi sem mozdult.
Tudta, hogy végre elérkezett az idő.

A tűzrakó helyhez ment, és a közepébe lépett.
Megfeszült a teste.
Egyenesen állt, szemét az ég felé fordította, nyitott tenyérrel lassan felemelte a kezeit.
Semmi nem mozdult.
Leeresztette és kifújta a levegőt, a várakozás kirepült az orrlyukain keresztül.
Mintha hónapok óta nem lélegzett volna.
Koncentrált.
Felemelte újra a kezeit.
A fákon a levelek zizegni kezdtek, alig hallhatóan, de mégis megmoccantak.
Lassan körbefordult, a szél felerősödött.
Felnevetetett.
Kilépett a körből visszament a házába és elkészítette a reggeli teáját. A függöny csapkodott ebben a reggeli szélben, gondosan bezárta az ablakot.
Aztán ismét kilépett az ajtón.
Állt ott, kicsit félre fordította a fejét, ujjai a bögre oldalára simultak, és figyelt. Figyelte a frissen támadt szél hangját az erdőben. Talán egy órát álhatott ott, mosoly volt az arcán, a tea pedig kihűlt a bögrében.
Bögréjét a padra rakta. Kilépett az eresz alól és megállt a tűzrakó hely pereménél.

Kitárta a karjait, a szél belecsimpaszkodott a hajába és a ruháját cibálta.
Tapsolt egyet. A szél felbődült.
Tapsolt még egyet. A szél lehasalt.
Táncba kezdett.
A saját tűzköre körül, saját magának.
A szél követte az ütemet.
Köröket rótt a tűzrakó hely körül.
Egyiket a másik után.
Egészen, míg egyszercsak már nem érte a lába a földet, mint egy lépcsőn úgy lépkedett felfelé a megkeményedett levegőn egy szűkülő spirálban a kör közepére.
Tapsolt egyet. Megdördült az ég.
Felhők gyülekeztek a tisztás pereme körül, eső készülődött.
Felnevetett. Megdördült az ég.
Felemelte a karjait, a felhők összesűrűsödtek.
Lassan forogni kezdett a saját tengelye körül.
Teste belefeszült a pillanatba.
Lehunyt szemhéjai mögött egy lány pakolt ládákat magas, fehér falak között, hogy egy ajtóhoz érjen.
Kinyitotta a szemét.

Az eső zuhogni kezdett.

A földre huppant, a térde és a tenyere érte először a hamut, ami egy pillanatra lapos felhőként felsóhajtott, A következő pillanatban már jöttek az esőcseppek, hogy súlyukkal a földhöz szorítsák a porszemeket.
Hangok záporoztak, és színek,
Beszéd, hétköznapi zajok és zene hangjai.
Képek, emlékek és emberek színei.
És mindent betöltött az eső illata.
Felemelte a tenyerét a földről.
Csupa festék volt.
Éppúgy, mint kislánykorában a vissza nem zárt filctollaktól,
amik szanaszét hevertek az asztalon.

Beszaladt a házba és a nagy rézüsttel tért vissza.
Ujja egyetlen mozdulatáról tűz pattant a körben, az üst alján kopogtak az esőcseppek.
Az üstöt a tűzre rakta és csak bámulta az esőrajzolta ezernyi képet.
Lassan a színes folyadék forrni kezdett.

Napokig esett így az eső.
A boszorkány reggelente az eső kopogására ébred
és esténként az eső kopogására aludt el.
A szíve napközben rettenetes erővel kalapált,
a keze a hosszúnyelű fakanállal a folyadékot kevergette.

Magasra szállt a füst a tisztásról.
Furcsa füst volt ez.
Ezerszínűre színezte az eget.

12.

Eltelt így néhány nap.
Reggelente napsütésre ébredt, teafőzés közben a szellő és a függöny susmorgását hallgatta, majd délutánonként, mikor a nap a megfelelő szögben sütött újabb és újabb köröket rótt a ház körül. Rendbejött a kis zöldségeskert a ház mögött,
a tisztás szélén ágaskodó, faragott madáritatók, mind a 15 darab,
az ereszcsatorna cirkalmas festése,
a kis kőhalmok, amik alatt a különleges varázsfüveket tartotta,
a farakás a ház sarkában és még megannyi dolog.
Csendben dolgozott, csak a szél szavára és a madarak hangjára figyelt.

Ígyhát egyszer elkövetkezett, az a reggel, mikor bögréjével a ház előtti padra telepedve körülnézett és tudta, hogy nincs aznapra tennivaló.
De nem esett kétségbe.
Több dolog miatt sem, az egyik ok, az volt, hogy igen nagyon szeretett csak úgy üldögélni, szerette, csak úgy nézni, ahogy a ferdén besurranó napsugarak végül teljesen a földhöz simulnak egészen, míg teljesen bele nem olvadnak.
A másik ok, pedig az volt, hogy tudta, hogy ez csak egy pillanatnyi rend most, hogy talán holnap majd jön egy erősebb szél, vagy egy zápor, amitől megváltozik majd megint kicsit minden.
Nem volt más teendője, csak elmerülni a pillanatban és elmosolyodni.
Így is tett.
Addig mosolygott így, míg a napsugarak szépen lassan a földhöz simultak egészen, míg teljesen bele nem olvadtak, az erdő pedig felsóhajtott. Ő felállt a padról, nagyot nyújtózkodott, bement a házba és aludni tért.

Másnap reggel napsütésre ébredt, és a várakozás kicsi szikráját érezte a szívében.
Hallgatózott, a függöny és a szellő beszélgettek, de nem volt semmi új, amit megtudhatott volna. Felkelt és teát főzött és a háza elé telepedett.
Szeme fürkészve járta körbe a tisztást és az erdő szélét. Nem volt változás.
Délutánig ült ott és figyelt. Nem mozdult semmi.
Hallotta, hogy állatok járják a szokott ösvényeket, ahogy a madarak beszélnek a távolban, de ez csak az erdő volt és az ő szokásos rendje.
Nem változott a szél iránya vagy a levegő illata. Nem történt semmi.

Este felállt a padról, bement a házba, gyertyát gyújtott és elpakolt a konyhában. Kicsit még kotorászott a nagy komód fiókjaiban, üvegcséket tartott a fény felé, felrázogatta a bennük lévő folyadékokat, beletúrt a szárított növények zsákjába.
Ahogy így pakolászott egy kis fadoboz került a kezébe. Tudta mi van benne. Elmosolyodott.
Kinyitotta és 40 darab szentjánosbogár repült ki a gyertyafénybe.
Kicsit repkedtek a feje körül, lökdösték egymást, a gyertyáról lopott lángot adták tovább és gyújtották meg kis lámpáikat. Nevetgéltek, és hangoltak, olyanok voltak mint egy kis világító zenekar.
Zenész szentjánosbogarak.
Aztán hirtelen csend lett egy pillanatra és a következő pillanatban édes, lágy, zümmögő kórus hangja töltötte be a szobát.
A boszorkány felnevetett, bebújt az ágyába, egy fújással eloltotta a gyertyát és mosolyogva figyelte és hallgatta őket, míg el nem nyomta az álom.

Másnap reggel a várakozás nagyot nyújtózott a szívében. Fülelt.
A szél még mindig ugyanazt susmorogta, a függöny kissé unottan lengett.
Teájával a kinti padra ült és figyelni kezdett újra. Nem volt változás.

Hetek teltek el így.
Reggelente a napról-napra növekvő várakozás nyújtózkodott egy nagyot, esténként a szentjánosbogarak adtak koncertet.
A délutánok néha a padon találták, ahogy a napsugarakat figyelte,
néha a farönkön üldögélve, ahogy színes ábrákat rajzolt a homokba egy gallyal.
A nappalok nem mozdultak.
Néha emberek hangját hozta a szél az erdőből, néha meg is találták a kis házat,
néha beszélgetett velük, néha csak a kopogásukat hallgatta az ajtón, míg ő odabent a széken hintázott.

Nyugodt volt. Várt.

11.

Hogy mi történt a városban, hosszú történet és nagyon fontos, majd egyszer talán azt is elmesélem…

A boszorkány visszatért az erdőbe, lerakta a batyuját, és lehuppant a háza melletti tisztáson egy farönkre. Nagyokat lélegzett, és hallgatta az erdei csendet.
A nap úgy délután hat óra tájt járhatott, ferdén és aranyló narancssárgán világított be a fák lombjai között.
Semmi nem mozdult, csak a fák leveleit zizegtette kissé a szellő, valahol a távolban madarak csicseregtek, és vaddisznók motozták az avart.

Eltelt így néhány óra.
A boszorkány sem mozdult, csak mellkasa emelkedett és süllyedt, térdei egymásnak támaszkodtak, meztelen talpai a földre simultak, lábszárai háromszöget zártak a talajjal, így tartották mindkét támaszkodó könyökét, ami a karokban folytatódott, melyeknek végén tenyerei gödrében az álla pihent.
Nem mozdult, csak a szeme járta újra és újra körbe kis házát, a tűzrakó helyet és a hamut, a tisztás szélét, a fák törzsét fel a koronájukig, a lombok köréből kikandikáló égdarabot és a fent a magasban elhúzó madarakat.
Béke volt a szívében. Béke és csend.
Üldögélt és beesteledett.
Felsóhajtott, felállt és kinyújtózkodott, megmarkolta a zsákot és bement a házba. Gyertyát gyújtott, kibontotta a zsákját és szépen egyenként elpakolta a városban szerzett javakat. Üvegcséket nyitott, szekrénykéket kulcsolt, dobozokban pakolászott, csak úgy, mint minden rendes boszorkány, tudjátok.

Másnap reggel a függöny résein bekukkantott a nap.
A boszorkány kinyitotta a szemét, és percekig a levegőben táncoló porszemeket figyelte.
Felkelt, tüzet gyújtott a kályhában, leakasztotta a sárgaréz teáskannát a kampóról, vizet töltött bele és feltette forrni. Gondosan szemügyre vette a kis dobozokat a polcon, kiválasztott egyet, sárga ütött-kopott alapon egy fehérszájú néger férfi-mintha csokoládéval lenne bekenve- piros kockás csibészsapkában trombitált, kinyitotta és mélyen beszippantotta az illatot. A nagy piros pöttyös bögre peremére a ráhelyezte a kis kopott fémszűrőt-pont passzolt-kis ezüstkanállal teafüvet rakott bele a dobozból, majd a kannából vékony sugárban átöblítette rajta a forró vizet.
Bögréjével az asztalhoz telepedett, hátradőlt a széken, lábát felrakta az asztalra, kicsit hintázott is a szék két hátsó lábán, ujjai a bögre oldalára simultak és azt figyelte, ahogy a nyitott ablakon beszökő szellő a függönyt cirógatja.

Eltelt így néhány óra.
Amikor a nap úgy délután hat óra tájt járhatott és ferdén és aranyló narancssárgán világított be a fák lombjai között, visszabillent a székkel, bögréjét az asztalra tette és kiment a házból.
Megállt a nyitott ajtó előtt egy pillanatra és szeme újra körbejárta a tegnapról már jól ismert látványt.
Elsétált a tisztás széléig és egyenként meglátogatott minden fát, végigcirógatott a törzsükön, ujjaival megsimította a gyökerek és a föld találkozásánál megbújó szegleteket.
Egyiket a másik után, míg vissza nem ért a kör elejére.
Mikorra ezzel végzett beesteledett.
Bement a házba, gyertyát gyújtott, megmosdott, felvette a hálóingét, bebújt a paplan alá, összegömbölyödött, még nézte egy kicsit, ahogy a gyertya fénye táncot jár a meszelt falon és elaludt.

Másnap reggel a függöny résein bekukkantott a nap.
A boszorkány kinyitotta a szemét, és nagyot nyújtózkodott, kicsit még a hátára fordult, karjait a feje alá tette, felnézett a plafonra és az éjszaka látott álmán gondolkozott.
Aztán kibújt az ágyból, teát készített, a szellő flörtölt a függönnyel. Teájával a ház előtti padra ült, és hálóingét felhúzva kicsit süttette lábszárát a nappal.
Amikor a nap úgy délután hat óra tájt járhatott és ferdén és aranyló narancssárgán világított be a fák lombjai között, felállt és a tűzrakó helyhez lépett.
Lábával félköröket rajzolt a hamuba, majd lehajolt és ujjaival végigsimított a tűzrakó hely körüli téglákon.
Egyiket a másik után.
Néhányat megfogott és megemelt, arrébb rakta, elrendezte, míg vissza nem ért a kör elejére.
Mikorra ezzel végzett beesteledett.
Bement a házba, gyertyát gyújtott, vizet melegített és alaposan kezet és lábat mosott. Szappanillat és meleg párás levegő lengte be a szobát, mikor a paplan alá bújt. Félkönyökre támaszkodott még egy pillanatra, elfújta a gyertyát és elaludt.

10.

Két hétig ült a bűvös körben szinte mozdulatlanul a lelke.

Mindennap új híreket hozott a szél,
mindennap új ábrákat rajzolt a nap a falakra.
A második hét végén látogatója érkezett.

A város egyik manója látogatta meg.
Szívesen látta, de nem várt tőle híreket, aznap este mégis meglepetés érte.
A manó a késő esti órákban kopogtatott és hajnalig maradt, hosszan beszélt.
Hosszan beszélt azokról a nyomokról, amit a boszorkány lába hagyott a városi köveken.
Hosszan és kegyetlenül őszintén.

Beszélt barátságokról, olyanokról, amik fontosak voltak és eltűntek, olyanokról, amik nem tűntek annyira fontosnak, de mégis azokká váltak és beszélt olyanokról, amik úgy tűnik eltűntek, de az illatuk még mindig érződik a városban.
Beszélt munkáról és mesterségről.
Beszélt az ego-ról és a valódi elfogadásról.
Beszélt az uralkodásról, a birtoklásról a szeretetről és a szerelemről.
Beszélt a boszorkány félelmeiről és páncéljáról.

Tükör volt nála és nem engedte, hogy a boszorkány elfordítsa a szemét, megmutatta neki városi valóját, mindent, mindent, amire Ő emlékezett. A boszorkánynak kissé kényelmetlen volt ugyan, de mégsem fájt a tükörbe nézni. Tudta mit láthat ott, a furcsa csak az volt, hogy a tükröt most valaki más tartja.
A manó végül egy kulcsot adott ajándékba, amire egy tanács volt vésve.

Ne vedd fel a páncélt újra boszorka, mondta, legyél páncél nélkül itt a városban. Csak úgy boldogulhatsz, kezdj el újra szeretni, és ne rejtsd el magad.
Semmit nem veszíthetsz csak a súlyos páncélodat.

9.

Keresetett és kutatott, mélyre ásott.
A hiány helyeit kereste, de a helyek hiányára lelt magában.

Egy hónapja volt, hogy újra megismerje a város falain belül lévő törvényeket, és arra hogy a széllel és az erdő emlékével segítve újraírja a sajátjait.

Ahogy ott üldögélt egyszercsak emlékezni kezdett.
Emlékezni végre arra, hogy réges-régen mi történt vele.

Páncélban hagyta el ő is a várost egyszer, hogy egy másik erdőhöz lovagoljon, ahol volt valaki, aki bár megoldotta kicsit a páncél kötéseit, de levenni nem segített, és ő gyenge volt akkor nagyon, hogy leemelje magáról a vértet.
Ígyhát a város és az erdők között ingázva, mindennek nekiütközve, aminek csak tudott, szépen leverte magáról a páncélzatot. Sebeket szakítva fel és sebeket okozva magán és másokon. Inakat tépve, törve és zúzva, de új izmokat fejlesztve hosszú küzdelemmel tette ezt, hosszú ideig.
Mikor végül lekerült róla a páncél, úgy érezte beteg lett és gyenge.
De a nap mindennap felkelt és mindennap besütött az ablakán és Ő lassan talpra állt megint.
Míg végül elment abba az erdőbe megnyugvást találni.

És most visszatért oda, ahonnan elment, és a tegnapi naptól sajognak a régi sebei, de már nem nyitottak, már nem véreznek többé.
Gyógyultak.
De érzékenyek az időjárásra a városban, ahol kissé talán most megint lehűlni látszik a levegő.
És ez fáj.

Tudta, hogy már nincs kedve és ereje ismét állni egy viharban, hogy nem harcos ő már, hanem erdei boszorkány, de nagyon szereti ezt a várost és hiányzik neki.
Tudta, hogy új megnyugvást kell találnia, de merre van?
És van-e hozzá ereje és mersze hogy, boszorkányként éljen ebben a városban?

A boszorkány szíve azt súgta, hogy itt a helye.
De keze önkéntelenül megtalálta a batyuja mélyére rejtett öreg páncéldarabokat és lassan összeszerelni kezdte.

8.

Aztán az egyik nap összetalálkozott a lovaggal.

Egy kedves városi csehóban ültek le, a lovag városi ruhában volt, és mosoly volt az arcán. Hasonló mosolya, amit már a tűznél látott a lány, de itt a városban melegfényű lámpák rajzolták a vonásokat.
Szép este volt, nagyon-nagyon szép este.
Nem volt kétség, hogy a lovagon még mindig páncéling van a szép zakó alatt, de a boszorkányon is ruha volt már, szép szabású, gyönyörűséges ruha.

És végre megint beszélgetni kezdtek.
Csak beszéltek és beszéltek hosszú-hosszú órákon keresztül.
És aztán elköszöntek egymástól újra, és tovább folyt az este.

A lány aznap este sétát tett a városnak azon a részén, ahol régen a boldogságot kereste.

És ráébredt, hogy minden megváltozott, hogy már nincs ott senki, aki régen, hogy senkit nem ismer már és hogy nem is akar senkit sem megismerni onnan újra.
Másnap reggel fájdalommal ébredt és könnyek szöktek a szeméből.
Nem értette.

Bűvös kört rajzolt hát a nappalijában, a közepébe gyűlt és gondolkozni kezdett.
Tudta, hogy nem a lovag miatt szomorú, de valahogy mégis közrejátszik a történetben.

Valami más emésztette.