8.

Aztán az egyik nap összetalálkozott a lovaggal.

Egy kedves városi csehóban ültek le, a lovag városi ruhában volt, és mosoly volt az arcán. Hasonló mosolya, amit már a tűznél látott a lány, de itt a városban melegfényű lámpák rajzolták a vonásokat.
Szép este volt, nagyon-nagyon szép este.
Nem volt kétség, hogy a lovagon még mindig páncéling van a szép zakó alatt, de a boszorkányon is ruha volt már, szép szabású, gyönyörűséges ruha.

És végre megint beszélgetni kezdtek.
Csak beszéltek és beszéltek hosszú-hosszú órákon keresztül.
És aztán elköszöntek egymástól újra, és tovább folyt az este.

A lány aznap este sétát tett a városnak azon a részén, ahol régen a boldogságot kereste.

És ráébredt, hogy minden megváltozott, hogy már nincs ott senki, aki régen, hogy senkit nem ismer már és hogy nem is akar senkit sem megismerni onnan újra.
Másnap reggel fájdalommal ébredt és könnyek szöktek a szeméből.
Nem értette.

Bűvös kört rajzolt hát a nappalijában, a közepébe gyűlt és gondolkozni kezdett.
Tudta, hogy nem a lovag miatt szomorú, de valahogy mégis közrejátszik a történetben.

Valami más emésztette.