9.

Keresetett és kutatott, mélyre ásott.
A hiány helyeit kereste, de a helyek hiányára lelt magában.

Egy hónapja volt, hogy újra megismerje a város falain belül lévő törvényeket, és arra hogy a széllel és az erdő emlékével segítve újraírja a sajátjait.

Ahogy ott üldögélt egyszercsak emlékezni kezdett.
Emlékezni végre arra, hogy réges-régen mi történt vele.

Páncélban hagyta el ő is a várost egyszer, hogy egy másik erdőhöz lovagoljon, ahol volt valaki, aki bár megoldotta kicsit a páncél kötéseit, de levenni nem segített, és ő gyenge volt akkor nagyon, hogy leemelje magáról a vértet.
Ígyhát a város és az erdők között ingázva, mindennek nekiütközve, aminek csak tudott, szépen leverte magáról a páncélzatot. Sebeket szakítva fel és sebeket okozva magán és másokon. Inakat tépve, törve és zúzva, de új izmokat fejlesztve hosszú küzdelemmel tette ezt, hosszú ideig.
Mikor végül lekerült róla a páncél, úgy érezte beteg lett és gyenge.
De a nap mindennap felkelt és mindennap besütött az ablakán és Ő lassan talpra állt megint.
Míg végül elment abba az erdőbe megnyugvást találni.

És most visszatért oda, ahonnan elment, és a tegnapi naptól sajognak a régi sebei, de már nem nyitottak, már nem véreznek többé.
Gyógyultak.
De érzékenyek az időjárásra a városban, ahol kissé talán most megint lehűlni látszik a levegő.
És ez fáj.

Tudta, hogy már nincs kedve és ereje ismét állni egy viharban, hogy nem harcos ő már, hanem erdei boszorkány, de nagyon szereti ezt a várost és hiányzik neki.
Tudta, hogy új megnyugvást kell találnia, de merre van?
És van-e hozzá ereje és mersze hogy, boszorkányként éljen ebben a városban?

A boszorkány szíve azt súgta, hogy itt a helye.
De keze önkéntelenül megtalálta a batyuja mélyére rejtett öreg páncéldarabokat és lassan összeszerelni kezdte.