10.

Két hétig ült a bűvös körben szinte mozdulatlanul a lelke.

Mindennap új híreket hozott a szél,
mindennap új ábrákat rajzolt a nap a falakra.
A második hét végén látogatója érkezett.

A város egyik manója látogatta meg.
Szívesen látta, de nem várt tőle híreket, aznap este mégis meglepetés érte.
A manó a késő esti órákban kopogtatott és hajnalig maradt, hosszan beszélt.
Hosszan beszélt azokról a nyomokról, amit a boszorkány lába hagyott a városi köveken.
Hosszan és kegyetlenül őszintén.

Beszélt barátságokról, olyanokról, amik fontosak voltak és eltűntek, olyanokról, amik nem tűntek annyira fontosnak, de mégis azokká váltak és beszélt olyanokról, amik úgy tűnik eltűntek, de az illatuk még mindig érződik a városban.
Beszélt munkáról és mesterségről.
Beszélt az ego-ról és a valódi elfogadásról.
Beszélt az uralkodásról, a birtoklásról a szeretetről és a szerelemről.
Beszélt a boszorkány félelmeiről és páncéljáról.

Tükör volt nála és nem engedte, hogy a boszorkány elfordítsa a szemét, megmutatta neki városi valóját, mindent, mindent, amire Ő emlékezett. A boszorkánynak kissé kényelmetlen volt ugyan, de mégsem fájt a tükörbe nézni. Tudta mit láthat ott, a furcsa csak az volt, hogy a tükröt most valaki más tartja.
A manó végül egy kulcsot adott ajándékba, amire egy tanács volt vésve.

Ne vedd fel a páncélt újra boszorka, mondta, legyél páncél nélkül itt a városban. Csak úgy boldogulhatsz, kezdj el újra szeretni, és ne rejtsd el magad.
Semmit nem veszíthetsz csak a súlyos páncélodat.