5.

A lovag ettől a naptól kezdve nem ment többé az erdőbe.

A boszorkány pedig őrlődni kezdett.
Körbe-körbe járt a tűz maradványai körül,
nem volt sem éjjele sem nappala, nem evett és nem ivott többé.

A maradványokat kutatta, a lovag lábnyomaiban nőtt növényeket vizsgálta,
az illatokat, amiket a szél tartott az erdőben,
az eget és az időjárást, a napot és a holdat.
Az erdő állatai odakuporodtak a lábához és melegítették a hidegben elgémberedő végtagjait, de mosolyt nem csalhattak többé az arcára. Az erdő szellemei simogatták a lelkét, de nem űzhették el a fájdalmat.
Napok teltek el így, néma csönd volt az erdőben.

De a nap mindennap felkelt és mindennap besütött a házba, cselekedni kellett és közben közeledett a lovagi torna hétvégéje is.
A boszorkány tudta, hogy el kell mennie a várba, több dolog miatt is. Egyrészt mert az őt emésztő tűz csillapítására elhasználta az összes tartalékot, nem volt már varázsfőzethez anyag. Másrészt tudta, hogy a lovag ott lesz, és látnia kellett.
Tudta, hogy a lovag ígéretet tett és az ígéretét nem szegi meg.

A boszorkány eddigre, az erdőt járva lassan rájött arra, hogy erejét mire is kapta, és többé nem szállhat szembe saját magával, akkor sem, ha belehal. Úgy döntött, hogy abba hal bele, hogy létezik, ha már bele kell valamibe halnia.

És bűvös kört rajzolt a tűz maradványai köré, és odagyűjtött mindent, ami maradt.
Az erdő eredeti növényzetét és a lovag és saját lábnyomában keletkezett új dolgokat.
Tüzet rakott újra, de ez most másféle tűz volt.
Hagyta, hogy a zsákjából a földre szórt maradványok elrendezése történeteket meséljen, minden nap egy hétig. A fagyos hidegben minden nap ruhájának egy-egy darabját áldozta a tűznek, hogy tisztán láthasson, a fellobbanó lángok átmelegítették a szívét és nem fázott többé.
Minden mesét elküldött a lovagnak, mert látnia kellett őket.

Nem kérdezett és nem várt választ.