6.

És elérkezett a lovagi torna hétvégje.

A boszorkány kis batyuba rakta azt a néhány holmit, ami megmaradt, és teljesen védtelenül, kilépett az erdőből.
A lovag az erdő szélén várta.
Teljes vértezetben, kesztyűben és sisakban állt ott, de a sisakrostély fel volt hajtva, így hát megtörténhetett az, ami már régen nem, a boszorkány újra a lovag szemébe nézhetett és nagyon sok mindent látott ott.
Mélységeket és magasságokat, zöldelő réteket és hófödte hegycsúcsokat, reményt és reménytelenséget, hosszú bejárt utakat és sziklatorlaszokat, küzdést és félelmet, erőt és gyengeséget.

A boszorkány védtelenül állt az erdőszélen, vele szemben a lovag páncélban.
Nem mentek el a lovagi tornára, csak álltak ott.
Lehajtott fejjel csak álltak és vártak.
Aztán halkan csordogálni kezdetek újra a szavak.
Én még nem tudom levenni ezt a páncélt, mondta a lovag.
A boszorkány, megértette és elfogadta a helyzetet, viszont az erdőn kívül, fedetlen teste kicsit megborzongott és tudatára ébredt, mennyire meztelen, hogy nem mehet így a városba.
És tudta azt is, hogy így ennyire fedetlenül és védelem nélkül még csak közelébe sem mehet a lovagnak, mert a kemény páncél felsebzi majd a bőrét, úgy ahogy a lovag páncélos léptei felsebezték az erdő földjét.
De látta a lovagot kesztyűtől és sisaktól szabadulva, látta sétálni az erdőben, látta nyugalomban néhány pillanatra és látta a lovag szemében lelkének elrejtett tükrét.

De tudta, hogy nem segíthet levenni a páncélt.